Megyek hazafelé. Az autóban össze vagyok zárva a saját gondolataimmal. Kérdések, válaszok nélkül. Hol ömlenek a könnyeim, hol mosolygok. Vigasz? Majd talán. Fáj a lelkem. Sajnálom magam. Milyen jó volt, mikor éjszaka megvártál. Ettünk, megbeszéltünk a világ nagy dolgait. Tudtad, hogy kedden érkezem. Minden alkalommal a kedvenceimet főzted. Még 53 évesen is a kislányod voltam. Mennyire jó volt! Reggelre a kávésbögrém kikészítve. Pont mint a többieknek. Pedig csak hetente 2 napot voltam otthon. Most már nem hívsz fel, hogy “Babus, mikor jössz? Főzök egy kis grízes tésztát, ja meg tettem el neked töltöttkáposztát!” Ma azért megyek, hogy elhozzalak megint magamhoz. Hányszor mondtad, hogy eljönnél, ha nem lennének kutyák. 10 éve bevállaltad, hogy te leszel a körmös vizsgán a modellem. Néha haragudtam rád. Olyan tinidzser haraggal. De később rájöttem, hogy “az én anyám nem hülye, tud mindent, csak nem beszél róla.” Így is volt jó. Most már itt foglak a kezemben. Ez valahogy megnyugtat. Jó, hogy itt vagy velem is. Szépen éltél, a vége is szép lett. Pedig volt bajod, nyűgöd pont elég. Mégis szépen tettél pontot a végére. Nem tudom eléggé megköszönni a testvéremnek, hogy elintézett mindent. Neki nagyon nem lesz könnyű.

Kövess és like-olj

0