Meghalt az Anyukám. Sok emberrel történik ilyen. Mindenki másképp éli meg. Van akinek szüntelenül ömlenek a könnyei. Van aki tombol, van aki beszél.

Én legszívesebben a lábamat se tenném ki. Fizikai fájdalommal jár az emberek elviselése.

A szűk családomon kívül szinte minden ember közelsége fáj. Csak néhány kivétel van. Nem lesz ez így egyszerű. Nem akarok beszélni róla. Nem akarom megjátszani magam. Elvesztettem valakit, akit imádtam. Ettől rohadt szarul vagyok. Segíteni senki sem tud. Vígaszt nem ad semmi. De tudomásul kell vennem, hogy ez az élet rendje. Égnek a gyertyák. Most is mesélek neki.

Megígértem, hogy húsvét hétfőn megint megyek. Olyankor megdumáltuk az élet nagy dolgait. Már nem lesz kivel pletyizni. Nem lesz karácsonyi töltöttkáposzta. Anyátlan lettem. És igen, most kurvára sajnálom magam. Igen tudom, hogy ez önzés. De most ez van. Beszélni nem tudok róla. De kiírom magamból.

“Kedves Naplóm! Kurva szarul vagyok!” De az illem nem ezt kívánja. Az illem szerint…”Köszönöm megvagyok. Majd túl leszek rajta. Az élet nem áll meg. Dolgozni kell.” Pedig mocsok nehéz erőt venni magamon. Majd jönnek a “vígasztaló” szavak, hogy “Mindenki ilyen véget kíván.” meg hogy “Neki ott már nem fáj!” Most szívesen vállalom a mama seggberúgását. Hiszen ő mondta, hogy nem lehetek önző. De igen, most az vagyok. Korai volt még. Simán belefért volna még vagy 10 év. Szerencse, hogy Apu még él. Neki igazán nehéz lesz. 40 éve nem lát. 40 éve az anyám volt a szeme. A tesóm dolgozik, a sógorom dolgozik, a gyerekek dolgoznak. Én meg 170 kmre vagyok tőle. Nem tudok nekik segíteni. Azt mondták, békés volt és szép. Ez nem vígasztal. Én még húsvétkor a mézes krémesét akartam enni. Ehelyett, nézhetem majd a hamvait. Pokoli érzés.

Mert imádtam az Anyukámat!