Sosem gondoltam volna, hogy lesz olyan helyzet, mint most. Lehet eddig szerencsés voltam. Most viszont úgy érzem, hogy szomjas a lelkem. Szomjúhozza az “emot”. Soha nem voltam még ennyire empátiamentes környezetben. Nem a nagy kitöréseket hiányolom. Nem.. Azok színpadra valók. Csak az olyan kis emberi rezgéseket. Az olyanokat, amiket az ember, úgy egyszerűen, úgy jóérzésből ad. Az olyan apró kis izék, amiktől a nap elviselhető. Az empátiáa hiányzik. A normális emberi interakciók. Nem lehet csak gépként működni. Össze vagyunk zárva. Mégsincs meg a működő szimbiózis. Vagy.. Lehet csak én nem tartozom bele. Kivet magából ez az organizmus. Idegen testként kezel. Ezen el kell gondolkodnom.

Kövess és like-olj

0